Éppen a márciusi Critical Mass napján történt, egy napos kora délutánon. Magam sem értem, miért voltam annyira bolond és figyelmetlen, bár meglehet, éppen az volt a baj, hogy tavasz volt, a fene sem érti, hogy ez a tény ilyen idős korára még bármit is jelentsen az embernek, mindegy, elmúlt már, de annyi hozadéka lett annak a napnak, hogy akkor lettem véglegesen biciklis ellenes.
Visszatérve arra a napra, töretlen önbizalmam és jó kedvem boldog tudatában a budai rakparton a Lánchíd felől a Batthyány tér felé gyalogoltam, és éppen telefonáltam. Aki járt már arra, az tudja, hogy elég szűkös úton együtt haladnak a biciklisek, a görkorisok, a futók, és a gyalogosok.
Ha jól emlékszem egy randevút beszéltem meg egy ismerősömmel, amikor észrevettem, hogy érkezik a villamos, és gondolkodás nélkül a villamosmegálló felé vetettem magam, illetve csak vetettem volna, de abban a pillanatban a bal oldalamba belevágódott valami.
Az egész egy pillanat töredéke alatt játszódott le, amint észleltem, hogy egy biciklis ütközik nekem, a két kezemmel megfogtam a bicikli szarvát, a bringa a hirtelen blokkolástól megállt, a biciklis pedig a lendülettől előre esett, mellettem, a földön landolt.
A telefonom sem esett ki a kezemből, csak egy "elnézést, mindjárt visszahívlak"-ra voltam képes, és így néztünk egymásra, a földön fekvő biciklissel. Azt tudom, hogy gyorsan jött, és azt tudom, hogy nekem fájt az oldalam, a biciklisnek viszont az egész lába felhorzsolódott, és ahogy felsegítettem, egész testében remegett. Megsajnáltam, adtam neki egy korty vizet a saját flakonából, aztán megbeszéltük, hogy a világ kegyetlen, majd tovább gördült. Ment a Critical Massra.
Onnantól kezdve tudom, hogy a biciklisek többet képzelnek magukról, mint amire képesek, és ez nem jó így. Ebbe a blogba azokat a történeteket várom, amelyek veletek esett meg, és a főszereplői biciklisek voltak.
